Fáradt vagyok. Mélyen alszok. Szépek az álmaim…
Talán megkapom aputól azt a játékpuskát, amit múltkor egy színes magazinból mutattak nekem. Apa térdén ültem és a kicsi csodák integettek nekem a reklámújságból.
„Apa kérlek, vedd meg nekem!” Szóltam hozzá, aki nevetve és kedvesen mondta: „legközelebb, amikor megjön a segély, ígérem, megkapod.” Vidámságomat testvérkéim sikolyai szakították félbe.
„Én is kérek! Nekem is vegyé!” Anya főzött az elektromos rezsón, a kedvencünket, tejbedarát. „Gyertek drágáim, egyetek” Apa letett a földre és a kicsi, barna színű fából készült konyhaasztalhoz ültünk…
Tovább álmodok. Jövőre iskolába megyek. Az óvó néni és anyáék is mondogatják, hogy már „igazi nagyfiú vagy”. Nehéz lesz megválnom szeretett birodalmamból, Játék országból. Ott annyi jó történik velem. Van egy csoporttársam Julika, aki szőke és igazán helyes. Már csak az zavar, hogy megcsipked a közös körtáncok közben. Én ilyenkor meghúzom a haját, erre ő sírni kezd. Ezsike néni mindig azt mondja: „Robika nem szabad a lányok haját meghúzni. Kérjél szépen bocsánatot!” Juli eközben még mindig szipog és kiengesztelésre várva szeretné ha megbánnám bűneimet. Oda megyek hozzá és a megbocsátás reményében megölelem őt.
„Már nem haragszom. Legyünk újra barátok.”- mosolyog újra Juli. „Mindig is te leszel a legjobb barátom. Még soha se volt nekem barna-barátom.” És egy puszit nyom az arcomra, majd elpirulva, elrohan és felkap egy polcon található rongybabát…
Amikor alszok, látom magam kívülről. Repülni és lebegni is szoktam. Az utcánkban van egy pár srác, akik szintén olyan nagyhangúak, mint én. Együtt szoktunk a szomszédban és nálunk kergetőzni és bújócskázni. Bár most hideg van, de legalább építhetünk hóembert. Anya behív minket és forró teát itat velünk. A csalántea nem ízlik nekem. Jobban szeretem a gyümölcsöst, de olyan nem mindig van. Anya azt mondja: „majd legközelebb, még várjuk Berentéjéktől a cigány támogatást.” –Nem értem mit mond. Nem értem kitől és mit várunk.
Egyet tudok csak, hogy nem ízlik a csalántea…
Ha nagy leszek, űrhajós szeretnék lenni, hogy én is felmehessek a csillagokba, ahol visszanézhetek szentgyörgyi házunkra és ahonnan integethetek apának, meg anyának, meg a testvéreimnek. Most sikerül felmennem, ott vagyok…
Felijedek és félkómásan kérdem, hol vagyok? Anya azt mondja:”Aludj csak tovább Robikám!”
Nagy nehezen visszazuhanok, oda ahova csak én mehetek. Ebbe a világba nem szól bele senki. Itt nincsenek, támogatók meg polgármesterek. Itt nincsenek önkormányzatok meg nyakkendős bácsik. Itt nem kell savanyú narancsot ennem, amit anyutól, csak karácsony tájékán kapok. Addig még úgy is várnom kell, most jó itt ahol csak én vagyok...
Újra eszembe jut a puska. Hallom a hangját is. Apa rohan velem. Fura szagot érzek és lángoló tüzet látok. Anyát keresem. Nem találom. Apa rohan ki a házból, magához szorít. Puskát látok, többet is. Ébren vagyok, majd újra elalszok…
Csorba Róbert emlékére
Thomas Bailer 2010. November 26.
