A macskaköves utcákon ugráló szalagos-loknis kislányok, kik nevetve pattognak a számozott iskolában, és az elhangolt lószőridomár kik az aluljárókba délcegen randevúra hívják a szovjet heringdobozokból kipréselődő humanoidokat, az amputált lábú, fogatlan, törpe, hajléktalan, aki poharába várja a csengést a közért előtt, a nerc bundában utcán sminkelő hájfolyam, kik a Kempinski üvegablakában saját sápadtságukban, hamisan nevetnek az élet szépségein, a rózsaszín-kék overallba szórólapot osztogató szemüveges, aki rég volt már szerelmetes, keresik azt a dobbanást, amelyet a sors kegyetlen gyeplője által kidörzsölt halántékukon már oly rég éreztek.
Várják az utolsó leheletkor és az orgazmuskor egyazon kéjes arcot magába foglaló vágy hangját, ami kitör szódaként ezzel hűsítve az örök szomjat, a magány riválisát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése